A legtöbben attól félnek, hogy idő előtt eléri őket az a bizonyos, ami elkerülhetetlen. Habár talán ez az egyetlen, ami biztos az életben. Tudjuk, hogy honnan jöttünk, s tudjuk, mi az utolsó „állomás”. Sokan az öregedéstől és a ráncoktól tartanak. Ők első sorban a testüket akarják „konzerválni” mindenféle csodaszerekkel.

Én nem ezektől félek. Amitől a legjobban rettegek az az, hogy elhagy az emlékezés tudása. Nem marad majd semmi, ami a múltat visszahozza. A fényképalbumok és a videók értelme elvész. Feledésbe merül a gyerekkor, a régi barátok, az első csók, s a második, nem emlékszek majd a mosolyokra, mellyel oly sokszor megjutalmaztak, elfelejtem az együtt töltött időket, az arcokat, melyek vidámságot hoztak.

Én nem a testet tenném „halhatatlanná”. Ha tehetném, „feltalálnám” azt az eszközt, ami képes minden emléket letölteni apró kis memóriámból s elraktározná, ezeket kedvem szerint majd bármikor „újraélhetem”. 80 éves koromban, amikor minden erőm és fiatalságom elhagy, saját mozimon nevetnék, vagy sírnék.

(Nyomtatásban megjelent: UNIVerZOOM: I. évfolyam, 9. szám, április 5)