Horizontális elmélkedések

A legtöbben attól félnek, hogy idő előtt eléri őket az a bizonyos, ami elkerülhetetlen. Habár talán ez az egyetlen, ami biztos az életben. Tudjuk, hogy honnan jöttünk, s tudjuk, mi az utolsó „állomás”. Sokan az öregedéstől és a ráncoktól tartanak. Ők első sorban a testüket akarják „konzerválni” mindenféle csodaszerekkel.

Én nem ezektől félek. Amitől a legjobban rettegek az az, hogy elhagy az emlékezés tudása. Nem marad majd semmi, ami a múltat visszahozza. A fényképalbumok és a videók értelme elvész. Feledésbe merül a gyerekkor, a régi barátok, az első csók, s a második, nem emlékszek majd a mosolyokra, mellyel oly sokszor megjutalmaztak, elfelejtem az együtt töltött időket, az arcokat, melyek vidámságot hoztak.

Én nem a testet tenném „halhatatlanná”. Ha tehetném, „feltalálnám” azt az eszközt, ami képes minden emléket letölteni apró kis memóriámból s elraktározná, ezeket kedvem szerint majd bármikor „újraélhetem”. 80 éves koromban, amikor minden erőm és fiatalságom elhagy, saját mozimon nevetnék, vagy sírnék.

(Nyomtatásban megjelent: UNIVerZOOM: I. évfolyam, 9. szám, április 5)

Az utóbbi pár hónapot finoman szólva is letargikus állapotban éltem meg. A baj mindig párban jár, és ez velem is így volt. Talán most újra felébredtem… de még nyűgösnek, zsibbadtnak érzem magam, mint akit egy rossz álomból ébresztettek fel és a rossz szájíz tovább megmarad a kelleténél.

Tényleg, mintha álmodtam volna, jót is, rosszat is. Kívülállóként most újra átgondolom, mi is történik, történt velem. Persze, nem értem, de nem is akarom érteni. Ami megtörtént, nem tudom semmissé tenni. Egy méretes kis vízözön kapott el, ami egészen furcsa helyekre sodort. Eddig ismeretlen érzések és értelmek közé kerültem az új helyeken. Reményeim szerint nem volt felesleges semmi, hiszen minden okkal történik, s nem tudni, mi az élet arca.
Most próbálok újra önmagam lenni, mert elvesztem…a saját útvesztőmben.

 

Valami nincs rendben mostanában. Mamámat kemoterápiával kezelik. Ő a legerősebb ember, aki a közelemben van. Persze Pest messze van, de rá ilyen messziről is mindig számíthatunk. Amikor ilyen szörnyűség történik, akarva akaratlanul eszünkbe jut, hogy mi történik, ha elveszítjük. Utálom, hogy ez nekem is eszembe jutott… nem akarom elveszíteni…

Mindig akadnak olyan emberek az életünkben, akik időközönként visszatérnek. Váratlanul felbukkannak 7-8 év után, örülünk, hogy újra látjuk az illetőt. Sajnos csak az a baj, hogy megesik, 7 év után nincs mit mondani neki. Azelőtt szeretted…
Emlékszek a régi beszélgetésekre, a kedves szavakra és a faviccekre. Most, hogy újra láttam, visszatértek a régi "szépidők", de ugyan úgy megyek el mellette, mint minden más idegen, közömbös ember mellett. Pedig szerettem… most már ő is idegen.
 

Félig meddig feledésbe merült ez a blog, de azt hiszem, épp itt az ideje, hogy visszatérjek. Sok minden történt velem, kaptam hideget is és meleget is. Erről viszont most már kár írni. Az számít, ami jelenleg zajlik.
Reményeim szerint jön a tavasz. Ennek fényében a minap sétára indultunk Odvaskőre, ahol fényképezőgépemmel próbáltam bizonyítékot találni arra, hogy valóban jön a jó idő…

Régen jártam erre felé, de nem azért, mert nincs mit írni, inkább "csak" idő és energia hiányban szenvedek… de most itt vagyok, gyorsan be kéne pótolni ezt a pár hetet. Nincs is jobb időpont erre, mint közgazdaság és marketing óra. Sajnos, nem értem, miről is beszélünk, lassan már egy órája. Egy- egy szó azért megmarad, mint a makró folyamat, stabilizációs politika, infláció és hasonló finomságok. Már előre látom saját halálomat a vizsgán… A fejem most úgyis másfelé jár, lélekben már egy másik helyen, egy másik országban vagyok. Vasárnap, 24-én 11 órakor indul a repülőgép Jordániába. Sokan mondták már, hogy *esszem meg, hogy itthon ilyen hideg van, én mégis csokira fogok pirulni. Az biztos, hogy szerencsés vagyok, hiszen saját „erőmből” és pénzemből nem mostanában jutnék el ilyen helyekre. Olyan embereknek köszönhetem ezt, akik nem sajnálják arra a pénzüket, hogy utazzanak és megismerjék mindazt, ami a határokon kívül van. Nem is tudom, és nem is akarom megtudni, hogy a minimálbér hányszorosába kerül ez az utazás. Elrepülnék már végre… bár még fel sem fogtam. Az élmény beszámoló itt lesz, na meg TDK-n.

Néhány dolog még eszembe jutott így a születésnap környékén. Már minden jól ismert közösségi oldal "szolgáltatásához" tartozik, hogy az ismerőseink látják, úgymond "szólnak", ha valami ünnep, születésnap, névnap közeleg. Így történt, hogy számomra egy kevésbé közel álló ember írt születésem alkalmából. Szerinte az 500 ismerősöm közül csak ő írt automatán. Nyílván ez vadbaromság, (már bocsánat), mivel a barátaim amúgy is tudják, mikor születtem. A sráccal, aki írt, kb. soha nem beszéltem 2 percnél tovább, 3-4 éve még csak nem is láttam, hiába lakunk egy faluban. Persze, visszaírtam neki a második e-maile után, hogy teljesen mindegy, hogy ír-e, vagy sem, mert az egész a képmutatásról és a jópofizásról szól. Természetesen, ez nem olyan nagy ügy, mert rajta kívül még 3-4 ismeretlen ismerős is írt, de ők nem gondolták, hogy mástól nem kaptam jó kívánságokat.

Apró dolgokon is fel tudjuk idegesíteni magunkat, még ha semmi értelme sincs. Ez pont egy ilyen értelmetlen dolog volt. Bevallom, én sem vagyok normális, hogy fárasztom magam egy 16 éves kisfiún, de ha még egyszer vissza ír, szerintem elküldöm...egy jó meleg éghajlatra.

20 évvel ezelőtt fél 10 körül születtem meg kis családom nagy örömére. Azt mondták, már akkor is égnek álló, fekete hajam volt.  A súlyommal és a méreteimmel sem volt gond, szép nagy baba voltam.

Amikor eljön a születésnap, mindenkiből előtörnek a régi emlékek, hosszú órákon keresztül nosztalgiázunk és a sokszor hallott mondatok is újra elhangzanak: Hú, mekkorát nőttél, emlékszel, amikor…, és bezzeg a mi időnkben…
Szeretek emlékezni, főleg a jó dolgokra, de így, 20 évesen már ezek a dolgok elmaradnak. Sokan a köszöntést megoldják iwiw-en és facebook-on keresztül. Persze, ez is egy megoldás, sokkal egyszerűbb, mint pl. az sms, ami ugye pénzbe is kerül. Na, de ez most nem is számít, a lényeg, hogy már én is két x-es vagyok, sokat „változott” a világ így 20 éves fejjel. Felnőttem, most már nem szabad rajzfilmet nézni, mert az nem felnőtthöz méltó, és persze az összes plüss macimat és majmomat is kidobálom. Vége a dedónak, nem kell már anyu ruháiba bújnom titokban, hogy nagylányosat játsszak, nem küldök, és nem kapok többé szerelmes leveleket. Nincs több játszótér és búj-búj zöld ág…
Az igazság az, hogy imádom a Walt Disney rajzfilmeket, és van legalább két tucat puha plüssöm, amit semmi pénzért nem dobnék ki. Még mindig gyerek vagyok, egy nagy-nagy gyerek…
 

Nos, hogy stílusosan kezdjem...sajnos, ez nem fog menni. A hosszú bemutatkozást és a részletes önéletrajzot most hanyagolnám, aki véletlenül a blogomra téved, úgyis tud majdnem mindent rólam. Amit azért mégis csak megosztanék így első soron, hogy eddigi életem során nem volt még saját blogom, de ugye jobb később, mint soha. Halvány fogalmam sincs, mit is lehet megosztani a világhálón, mi az, ami még belefér, mert ha belegondolok, hogy hány ember olvashatná el a bejegyzéseket naponta…elég durva. Azért próbálok majd igyekezni.
Egyszer már próbálkoztam létrehozni egy blogot, de nem sokáig jutottam a folyamatban. Ennyit rólam és a technikáról, de kedves szobatársamnak köszönhetően végre összejött végül a mutatvány.
Nem szeretek semmit elkezdeni vagy elindítani, szóval úgy érzem, ez most se nagyon megy. Pedig lenne mit írnom, csak gondoltam, kéne egy tisztességes „bevezetés”. Ez most nem sikerült

Már második éve vagyok itt, Szombathelyen. Korábban semmi nem kötött ide, nem ismertem a várost, sem a főiskolát. Jelenleg úgy vagyok vele, hogy önszántamból nem mennék innen túl messzire. Az első itt töltött nap persze nem volt ilyen. Utáltam, hogy mindent otthon kellett hagyni… barátokat, barátot, családot, mindent. Ez az év sokkal jobban indult. Mondhatni, haza jöttem. Nem gondoltam, hogy valaha is ezt fogom mondani Szombathelyről. Sokat segített az ismerkedésben Olya (akit a legfontosabbak ismernek innen - onnan), a szobatársam, ugyanis kapásból kb. 25 embernek mutatott be, akiknek azóta se tudom a nevét, de nagyon kedves embereknek tűntek.

Nem feledkeztem meg a csoporttársakról sem, akik egy része mára már nagyon jó barátommá vált. Talán az egyikkel való beszélgetés is ösztönzött arra, hogy elkezdjem az irogatást.  A minap egy bejegyzést mutatott meg nekem a naplójából, amiről sok minden eszembe jutott, többek között az is, hogy ifjú hajadon koromban még én is teleírtam néhány könyvet a gondolataimmal. Így, vénülő és őszülő rozoga koromra már csak a blog maradt...bízom benne, hogy előbb-utóbb majd belejövök.

Első nekifutásra ennyit, a folytatás következik...